Végleg vége?

Sziasztok! Mint tapasztalhattátok, elhanyagoltam a blogot, nagyon. Mi ennek az oka? Egyszerű.
Biztos sokatok érzett már olyat, hogy amibe belekezdett, végül is... Nem is ő. Nem teljesen ő, ezért nem tudja folytatni, megakad. Nos, én megakadtam.
És nem tudom folytatni.
Nagyon köszönöm a sok kedves szót, a biztatást és megígérem, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, amikor hallotok rólam.

Örökkön-örökké,

Rosewolf

22. rész

Nagyon sajnálom, hogy eddig nem tudtam részt kirakni, de most jön a versenyidőszak és még kevesebb időm lesz, mint általában az íráshoz van. Nagyon sajnálom azt az 1 feliratkozót, aki végül úgy döntött, hogy leiratkozik, de hát ha nem rakom ki rendszeresen a részeket... Sajnálom, de remélem, hogy ennél a résznek az olvasásánál jól fogtok szórakozni :*

Már hetek óta edzünk Daniellel, s szó szerint megpróbálja belém verni a harcolás tudományát, csak hogy nem igazán megy neki. Legalább már ki tudok térni az öklei elől – bár az utolsó másodpercben mindig megállítja a kezét és csak azt érzem, hogy a bütykei hozzáérnek az orromhoz, hisz sose merne megütni. Most is heves ökölpárbajt vívunk, ha lehet azt ezzel a jelzővel illetni, hogy hajolgatok ki az ütései elől. Amikor egyik nap megkérdeztem tőle, hogy miért nem farkasként gyakorlunk, azt mondta, hogy mindenre fel kell készülnünk, még arra is, hogy közelharcba keveredek egy emberrel. Bár én kétlem, hogy ilyen elő fog fordulni, de azért megpróbálok nem közbeszólni, hogy mit csináljon.
- Daniel – lihegek, miközben az egyik ütése elől térek ki, de mikor vissza próbálom neki adni, könnyedén kihajol előle. – Ezt már eléggé unom. Megtanultam, hogyan lehet kitérni… - nyögök egyet, s mikor újra elhajolnék előle, elzúgok a földön.
- Ennél jobb úgy se lesz, igaz? – mosolyog rám, miközben felidézi nem rég használt szavaimat, majd felém nyújtja a kezét. Indulatosan elfogadom és örülök, hogy nem nekem kell saját magamat álló helyzetbe tornáznom, mert iszonyatos izomláz van a hátamban. Daniel mintha el se fáradt volna, olyan frissen és akkora erővel húz fel a földről, mintha ez az egész meg se kottyanna neki. Ez nem ér.
- Hát nem is – morgom és körbenézek: a falka többi tagja is gyakorol, ki farkasként, ki emberként, de nem tudnak felülkerekedni egymáson.  – Tapasztalt harcosok. És ha nem tudom megvédeni magamat, akkor nekik kell majd engem, igaz? – sóhajtok, ahogyan elképzelem a helyzetet. Így is kilátástalannak tűnik, nem hogy úgy, ha védeni is kell az alfanőstényüket.
- Lesz ez még jobb is – mondja végül biztatva Daniel, de nem akaródzok hinni neki.
- Daniel, július vége felé járunk, hamarosan vége az első hónapnak. Szeptemberben lesz a harc, sőt, nem is tudjuk, hogy mikor. Ez így nem lesz jó, nagyon nem lesz jó – húzom el a számat és elindulok a ház felé. A sok mozgástól megszomjaztam.
A házban kellemes hűvösség ural mindent. Kint rettenetesen meleg van, szóval a ritka pillanataim egyikét éljük meg: fehér ujjatlan van rajtam, márpedig én utálom a fehéret. De ezt egyensúlyozza fekete rövidnadrágom, egyszerűen képtelen vagyok megválni ettől a színtől. Vicky tegnap lekanyarított a hajamból pár centit a konyhai ollóval, szóval most kissé rövidebb copfban lóg le a lapockáim közé a vadul göndörödő hajzuhatag. A hetek alatt már ténylegesen addig idősödtem, míg tizennyolcnak nem néztem ki, ami azzal járt, hogy egy-két árnyalattal újra sötétebb lett a hajszínem és formásabb lettem, s nagy meglepetésemre elértem egy normális magasságot is. Százhetven centimmel büszkén feszítek a még mindig egy fejjel magasabb Daniel mellett, de nem sikerült megszoknom eddig, hogy fentebbről szemlélem a világot. Gyakran ügyetlen vagyok, elbotlok meghosszabbodott lábaimban és nagyobbakat esek, mint valaha.
Előkotrok egy műanyag poharat és színültig öntöm narancslével. Kicsit meleg, de hát a spájzban sincs meg az a hőfok, aminél hideg maradna – még a katasztrófában történhetett, hogy semmi áram nincs a házban. A lámpákat felcseréltük mécsesekre és gyertyákra, bár nem sok hasznuk van, hiszen mind farkaslátással rendelkezünk, amit Daniellel elég jól begyakoroltunk. Fáradtan telepszek le egy székre, s a gondolataimba merülve nézegetem a konyhát. Olyan ismerős, mégis annyira ismeretlen anyu és Josh nélkül. Joshra nem is gondoltam a napokban, szégyellem magamat, amiért így elfelejtettem, de hát nem tehetek róla. Nem igazán voltunk valami szoros kapcsolatban egymással, így fel se tűnt a hiánya, csak így most.
Isaac jelen meg a konyhában, szőke haját kosz borítja – látni, hogy ő is csak kezdőként lesz jelen a harcban.
- Kezdői gondok? – mosolygok rá és szórakozottan figyelem, ahogyan átbiceg a konyhán. Pár perc és semmi baja nem lesz, állapítom meg. Talán még ő sem szokta meg, hogy ilyen magas, hiszen már Danielt is majdnem lenőtte és így tényleg nehéz tanulni.
- Azok – bólint fájdalmasan, s ő is ledobja magát az egyik székre. – Mérhetetlenül béna vagyok.
- Üdv a menthetetlen esetek klubjában – gurítom le az utolsó korty narancslevet, ami a poharamban van. Isaac olyan fiatalnak tűnik, pedig nem ő az egyetlen, aki jóval le van maradva a többiektől mind képességekben, mind korban. Nem is tudom, hogy a Főfalka miért küldte ki harcolni anno, mert látszik a mozgásán, hogy teljesen bizonytalan abban, amit csinál. – Valamiben viszont biztosan jó vagy, a Főfalka, gondolom, nem vesz be minden jött-mentet.
- Talán igazad van – szólal meg mutáló hangján, amit szintén nem tud még teljesen kordában tartani. – Azt mondták, hogy elég jó logikám van. Én állítottam össze a harci terveiket, de nálad elestem. Bocsánatot is akartam már kérni emiatt – vakarja meg a tarkóját, kék szemei lesüti. Hosszú szempillái járomcsontját cirógatják, s én irigykedve szemlélem. Inkább hasonlít egy angyalra, mint egy vérfarkasra.
- Semmi baj, mind követünk el hibákat – vonom meg a vállamat, majd felpakolom a lábaimat egy másik székre. – Abban viszont biztos vagyok, hogy nálunk nem fogsz kudarcot vallani. Ismered a Főfalka támadási módszereit, igaz? – kérdezek rá reménykedve.
- Ami azt illeti, lehet, hogy ki tudnám találni, milyen trükköket vetnének be… - rágcsálja a szája szélét. – De Victoria a legjobb. Mármint harcban – egészíti ki a mondandóját, mire Vicky kipirult arccal bukkan fel a bejárati ajtóban és mosolyogva közelít a konyha felé.
- Kösz, öcsi – lép be hozzánk és megborzolja Isaac haját. – Hú. Chris nem egy könnyű ellenfél, mostantól nem fogok ellene küzdeni, felesleges. Úgy sem tudjuk legyűrni egymást – csokoládébarna szeme elégedetten csillog és csatlakozik hozzánk az asztal köré egy islerrel a kezében.
- Azt hol találtad? – bökök a sütemény felé, majd a hasam is megkondul az ürességtől, mint egy óriási harang.
- Ó, hogy ezt? – lengeti meg a csokoládé bevonatos desszertet az orrunk előtt, s Isaac is ráfüggeszti a szemét. – A spájzban volt az egyik eldugott sarokban.
- Jellemző Joshra – kuncogok és úgy teszek, mintha hátradőlnék, de ehelyett gyorsan előrehajolok és kikapom Vicky kezéből a finomságot.
- Hé, keress magadnak! – nyúl a sütije után, de én nevetve térek ki a keze elől és három darabra töröm. Lepasszolok kettőt a másik két éhenkórásznak és belekóstolok az én darabomba.
- Kösz – kapja el Isaac és pár harapással be is falja.
- A srácnak több kellett volna – majszol Vicky és belebokszol a fiú vállába.
- A magasság átka a rengeteg kaja – jelenti ki az, majd feláll, de úgy, hogy majdnem pofára esik. Elvörösödve indul meg a spájzba, hogy több élelmet kutasson fel magának.
- Nos Saiorse, hogy mennek az edzések? – érdeklődik Victoria, miközben a maradék sütit vizsgálgatja a kezei között, majd egyszerre bekapja. – Danielt még nem érte életveszélyes sérülés? Nem lepődnék meg.
- Rettenetesen… - morgom és újra megtörlöm a homlokomon gyöngyöző izzadtságot. – Emberként biztos vagyok benne, hogy soha nem fogok egy másik vérfarkassal verekedésbe keveredni, az szent. Nem mertem felhozni neki, de szerintem jó lenne kihasználni a Ragadozó tulajdonságokat is, mint a részleges átalakulás, meg ilyenek, de hát tudjuk, hogy mi erről a véleménye – húzom szorosabbra a copfomat, hogy tudjak valamit kezdeni a kezemmel, miközben beszélek.
- Lehet, hogy át kéne vennem téged, nem gondolod? – veti fel Vicky. – Vagy ha megkeresnénk az anyukádat, ő sokat segítene – teszi hozzá és nagy szemekkel bámul rám, hátha beleegyezek a dologba. – Ki tudja, lehet, hogy ha hívod, megjelenik.
- Nem hinném – dobolok az ujjaimmal az asztallapon, s Isaac is visszatér körünkbe egy rakás jégkrémes dobozzal.
- Fogadni mernék, hogy elolvadtak, de úgy a legfinomabbak – magyarázza és közben hallom, ahogyan a csakugyan megolvadt jégrémek lötyögnek a műanyag tárolókban.
- Na, Saiorse, mi erről a véleményed? – terelődik vissza a téma Vicky jóvoltából.
- Egy próbát megér – sóhajtok, s Isaac kíváncsi tekintetébe ütközök, ahogyan össze-vissza ugrál a szeme rajtam és Vickyn.
- Miről maradtam le?
- Saiorse megpróbálja idehívni Mary Sue-t – rakja kezeit a tarkójára és fáradt elégedettséggel dől hátra a szék támlájának.
- Nem kell idehívni – esik be Ian a konyhába és komolyan függeszti rám moha zöld szemeit -, mert már itt van.

21. rész

Köszönöm a 6000 oldalmegjelenítést, nem semmit vagytok! *o* <3

- Na, jól van – csapom össze halkan a kezeimet a már egy kicsit tisztább konyhában.
A falkával megpróbáltuk kitakarítani a házat; a szekrényeket mind felállítottuk, bár volt egy-két olyan darab, amiből nem maradt meg az ajtó, mert gyönyörűen letört róla, de még tökéletes hasznát tudjuk venni. A törött tányérok összes darabja már a kint kinevezett „szemétlerakó helyre” került, s csak reménykedni tudunk abban, hogy semelyikünk se olyan idióta, hogy esetleg belelép a szilánkokba, mint amilyen ügyetlen Isaac volt. Ő ugyanis amikor át akart ugrani az ablakon, hogy bejussunk a házba, a kitört ablaküvegről rugaszkodott el és muszáj volt Vickynek kiszedegetni az üveget a mancsából, mielőtt begyógyult neki. Ian mindeközben nem igazán törődött az ablakkal, hanem az ajtó zárát hatástalanította egy kecsesnek nem éppen mondható mozdulattal, ami egyből ki is nyílt neki. Nate természetesen nem fáradozott már utána az ablakon át bejövetellel, inkább követte Iant az ajtón át. A port úgy ahogy felsöprögettük, hogy ha valamelyikünk esetleg mezítláb kottyan járni egyet a lakásban, ne ragadjon utána portól a talpa. Az összetört dísztárgyakat szintén kidobtuk, majd a kanapét állítottuk vissza a helyére, ami a nagy ég- és földzengés közepette kicsit arrébb költözött felszentelt helyéről. A többiek most éppen azon ülnek, amíg én a konyhában nézek valami ehető dolog után. Az étkezőasztalon most rengeteg gyümölcs várja, hogy megegyék őket, zacskós levesek virítanak színesen, néhány üdítő és szénsavmentes víz is előkerült, bár ez még nem lesz elég. Daniel eléggé feszült mind Ian és az én közelemben is, ezért inkább Vickyvel dugják össze a fejüket és sutyorognak szüntelenül. Megpróbálhatnám kihallgatni őket, de az nem lenne igazságos… Vagyis ezt a napot még meghagyom mindenkinek, hogy pletykálja ki magát rólam és a családomról. Majd a következő nap nem lesz ilyen egyszerű nekik, hogy megtárgyalják ezeket a dolgokat.
- Nos – mondom már kicsit hangosabban és kilépek a konyhából, hogy mindenki lásson. – Sajnos kevés ággyal tudok szolgálni, szóval lesz, aki vagy farkasként fog aludni, vagy muszáj lesz kimennünk a többi porig rombolt házba és szereznünk párat, amihez nem fűlik igazán a fogam, de megcsinálom. Van ez a kanapé, talán ketten elfértek rajta. Ráadásul kihúzhatós, szóval ott is van egy hely. Szóval három… - motyogom magamnak halkabban, majd újra rendes hangerővel folytatom. – Anyuék régi szobájában is van egy ágy, ami szintén kétszemélyes és nálam is van egy kétszemélyes ágy. Ian, neked muszáj lesz valahonnét ágyat kerítenünk – bólintok felé, majd végignézek a színes társaságon. Isaac haja tényleg aranyként csillog a napsütésben, tengerkék szeme kíváncsian vizsgálgatja végig a házat a gerendáktól kezdve a hiányos lépcsőig. Emlékszem, ahogyan Vicky és Daniel mesélnek róla és azt mondják, hogy egy évvel idősebb, mint én, szóval ezt behatárolva úgy körülbelül tizenöt éves lehet – amíg én tizennégy vagyok és hamarosan tizennyolcnak fogok kinézni. Ezt hívják a sors fintorának… Isaac elég nagy termetű farkasnak is, így emberként pedig magassága tényleg vetekszik Danielével, ám arca még kisfiúsan kerek. Sam világosbarna göndör haja most kicsit véres a találkozás miatt az üvegszilánkokkal, de nem igazán ront az összképen. Hínár zöld szeme beleolvad a kinti környezetbe, olyan vadnak tűnik és sehogy se illik ide be a házba. A hármas ikrek tényleg piszok jól néznek ki, állapítom meg magamban és adok igazat Vickynek, de rájöttem, hogy a vérfarkas fiúk talán mind ilyenek. A sok világos hajszíntől és szemtől Vicky és Chris kicsit eltérnek. Chrisnek éjfekete tincsei rakoncátlanul hullnak bele szüntelenül szintén fekete szemeibe, ahogyan egyenesen ülve próbálja mindig oldalt tartani őket. Mérhetetlenül nagyképűnek és távolságtartónak látszik, de a sárm – természetesen – nála se marad el. Éles arcvonásaival komoly és érett fiúnak látszik, akit úgy húszévesnek saccolok. Jack magabiztosan terpeszkedik el rengeteg helyet foglalva az ülőalkalmatosságon, talán ez az, ami miatt nem tudjuk összekeverni őt a testvéreivel. Fokozottan fejlett önbizalommal rendelkezik, simán el tudnám őt képzelni egy motorral száguldozni. Bőrkabátja is dob rajta egy lapáttal, s így körülbelül ő néz ki az első számú rosszfiúnak. És ezeknek a farkasoknak én vagyok a vezére, egy tizennégy éves kislány. Egy tizennégy éves Ragadozó lány, emlékeztetem magamat, s ezzel visszaszerzem az előbb elpárolgott magabiztosságomat.
- Sajnos a harccal kapcsolatban nem tudok segíteni – csóválom a fejemet, majd rámutatok Vickyre. – Vicky viszont valószínűleg mindent tud, ahogy ti is – nézek végig rajtuk, mire egyik-másik farkas bólint, de Isaac csak fintorogva rázza a fejét, ahogyan Nate sem látszik túl biztosnak ebben az ügyben. – Nagyon örülnék, ha valaki megtanítana harcolni, mert teljesen kezdő vagyok, a nulláról kell kezdenem mindent. Szóval, akinek van elég türelme és ereje… - elhallgatok, amikor Daniel lazán felemeli a kezét és bólint, hogy elvállal. Megköszörülöm a torkomat, hiszen emlékszek a pillantására, amikor megérkezett a házhoz. – Köszönöm. Válasszátok ki a helyeteket, nézzetek körbe, ismerkedjetek a hellyel – intek körbe, s határozott léptekkel masírozok fel a szobámba. A hiányzó fokokat ügyesen átugrom, majd a még mindig dőlt cipős szekrénybe belerúgva oldalazok be a szobámba, hogy a vetetlen ágyamra dobjam le magamat. Fáradtan veszem le az ablakpárkányból a mobilomat, ami valószínűleg már napok óta lemerülve van ott úgy, mint egy darab elhajított fadarab. Nagy meglepetésemre viszont amikor fel próbálom oldani, felvilágít Seth képe és még az időt is pontosan mutatja. Már csak a feléig van feltöltve, de az éppen elég, hogy lássam a tömérdek nem fogadott hívásokat, amit kaptam. Feltornázom magamat törökülésbe és végiggörgetek a neveken. Apu tizenhétszer hívott, amíg anyu csak egyszer – fogadni mernék rá, hogy rájött, itthon hagytam. Nicole neve élesen kiválik a többi közül, mire hátratúrom a hajamat. Soha többé nem fogom őt látni.
Három kis koppanás vonja magára a figyelmemet és meglátom Danielt az ajtóban állni.
- Az első dolgunk az lesz, hogy kiélesítjük a reflexeimet, igazam van? – mosolyodok el szelíden. – Nem muszáj itt lenned.
- De én itt akarok lenni – dől neki az ajtófélfának, viszont amikor meglátja az oldalán heverő szekrényt, gondol egyet és úgy állítja fel, mintha meg se érezné a súlyát. – Bármilyen hihetetlenül is hangzik – sétál ide hozzám és ül le velem szemben. Nagyon óvatosan ereszkedik le az ágyra, majd hezitálva fogja meg a telefont szorongató kezeimet. Ez annyira danieles, mosolyodok el a gesztuson.
- Igen, tényleg annak hangzik – vallom be, majd hideg kezemmel megszorítom az övét. Kellemes meleget áraszt, kedvem lenne hozzá bújni és addig élvezni a helyzetet, ameddig csak tudom.
- Figyelj, ez így nagyon érdekes egy szituáció. Bele kell szoknom. Ennyi az egész, csak a türelmedet kérem – dörzsölgeti meg nagyujjával a kézfejemet kis köröket leírva vele. Mosolyogva, a szempillái alól néz fel rám. – Meg tudnád ezt tenni értem? Csak egy kis türelmet szeretnék kérni.
- Nem kell ennyire könyörögni – nevetek fel, majd Seth tűnik fel az ajtóban, kis morgásszerű hangot hallatva.
- Nem bír a kutyád – bök a fejével Daniel az ír farkaskutya felé, aki egy hangosat vakkant, majd sértődötten fordít nekünk hátat és ballag le feltehetően a többi vérfarkas közé.
- Pedig Dave-et bírta. Egyszerűen rossz ízlése van – vonok vállat.
- Lehet, hogy neked van az – veti fel szemtelenül vigyorogva, majd egy hirtelen nekimozdulással megcsiklandozza az oldalamat. Nevetve vágódok hátra.
- E… Elég volt! – mondom teli szájjal kacagva és érzem, ahogyan egy meleg könnycsepp fut végig az arcomon. Ritka alkalom, amikor nem szomorúság, gyász miatt sírok, fut át a gondolat az agyamon, majd el is hagy, mikor újra megérzem Daniel ujjait az oldalamon. Kis idő után abbahagyja és kinyitom a szememet. Két kezével mellettem támaszkodik, arca egészen közel van az enyémhez.
- Még nem tudom megszokni, hogy ennyire lenőttél. Már most idősebbnek nézel ki, mint én vagyok – fut végig ő is az arcéleimen, majd feltápászkodik és leül mellém az egyik tincsemmel játszva. Oldalra fordulok, kezemmel megtámasztom a fejemet és úgy nézek rá. – Így nem igazán tudod majd kijárni a nyolcadik osztályt, viszont tudok egy roppant jó vérfarkas tanárt, aki talán kezelésbe tudna venni téged, hogy elvégezd az általános, sőt, hogy elkezdjed a középiskolás tanulmányokat is. Persze a vérfarkastörivel az élen – vigyorodik el gonoszkásan, mire taszítok egyet rajta és én is felülök.
- Már most megmondom, hogy rettenetes leszek. Utálom a történelmet, minden egyes mozzanatát – támasztom rá a könyökömet a térdemre, majd Daniel szeme felcsillan, miközben elmosolyodik.
- Szerintem meg ezt a fajta történelmet szeretni fogod. A Doewardok évezredekig nyúlnak vissza, tulajdonképpen ez a família az egyik fajtatiszta család. És mivel kiderült, hogy az anyukád igazából Mary Sue, talán megvan rá az esély, hogy te sem keverék vagy, hanem ugyanolyan fajtatiszta, mint Ian. – magyarázza.
- Ian, akivel megpróbálsz megbarátkozni, igazam van? – állok fel, majd Daniel felé nyújtom a kezemet, hogy felsegítsem.
- Egy próbát megérhet. Most pedig – kap fel a karjaiba, mire meglepetten sikkantok egyet. – elkezdjük a kiképzésedet.
- Most rögtön? – húzom a számat, mivel még jobban örülnék, ha kettesben lehetnénk egy kicsit.
- Úgy, ahogy mondod – hajol felém, majd ajkával gyengéden megérinti az enyémet. – Még mindig nem tudom megszokni, hogy most én látszok a fiatalabbnak.
- Már pedig éppen itt az ideje, öcskös – cukkolom, majd nevetve figyelem, ahogyan grimaszol a megszólításon.
- Megnézem, hogy öcskösnek fogsz-e szólítani az edzések után – indul el lefelé a lépcsőn.
- Ne fenyegetőzz, Daniel Jonathan Bredford. Meg fogsz lepődni.

20. rész

Egyszerre fényekre leszek figyelmes és álmosan ülök fel a saját ágyamban. Körbenézve azonban azonnal megcsap, hogy olyan furcsa valami… Az egész szobát megvilágítja valami érdekes, narancssárgás fény, de ezen kívül még rend is van. A szekrényem is fel lett állítva, pedig nem én voltam. Álmosan, ásítva botladozok ki az ágyamból, hogy megnézzem, mi folyik kint, de a látványra elborzadok.

Bár az aszfalton sincs ott az az istentelen mély szakadék, házak állnak, de lángnyelvek nyalogatják az oldalukat, egyre közelebb terjeszkedve hozzánk. Mintha újra benépesült volna a falu, mindenki az utcákon rohangál és ordibál. Hirtelen egy ismerős alak ugrik ki az egyik égő házból.
- Nicole! – sikoltom és kitörök a szobámból a folyosóra. Természetfeletti gyorsasággal jutok ki a házból és kezdek el mezítláb rohanni a nedves füvön át legjobb barátnőm felé a nevét sikoltozva. – NICOLE!
Aztán megtorpanok azzal, hogy nekifutok egy óriási, láthatatlan falnak, ami elválaszt engem a tűztől és az ottani káosztól. Egy pillanatra csak állok és bámulom az eseményeket, azonban hamar felocsúdok és újra ordibálni kezdek, küzdve az ellen a láthatatlan erő ellen, ami visszatart.
- Nicole!! – sikítom hangosabban kétségbeesésemben és a falat verem az ökleimmel, amíg azok a nagy erőtől véresek nem lesznek, ami felkenődve a láthatatlan akadályra úgy néznek ki, mintha a levegőben lebegnének. – Az istenért már! Nicole! – látom, hogy a lángra gyúlt barátnőm kínok közt vergődik a földön, majd egyszer csak abbahagyja és élettelenül fekszik az aszfalton. – Ne, kérlek, ne… - zokogva borulok le a fűbe és dőlök neki a jegesen hideg, átlátszó falnak. Behunyom a szememet, de még úgy is látom hosszú, kócos barna haját kiterülve a földön, valami rettenetes égett bűzt érzek, ami fojtogatja az orromat és még több könnyet csikar ki a szememből. Az élettelen, macska zöld szempár élettelenül és üvegesen bámul rám.
Sikoltozásra riadok fel, mire rájövök, hogy én vagyok az. Zokogva, hangos szavakkal csitítgatom magamat, miközben a takarómat ölelgetem és a szememet meresztgetem, hol lehetek. Hamarosan emlékfoszlányok érnek el az agyamig és rájövök, hogy hazajöttem és valószínűleg a nagy sokktól, ami ért, elaludtam. De mi volt az a sokk?
- Csak álom volt, Saiorse, egy rossz álom… - folynak le a könnyeim akadályok nélkül, de mikor újra kitisztul a fejem és kissé csillapodik a sírásom, eszembe jut, hogy Nicole tényleg meghalt, és ki tudja, hogy miféle kínok közt… Újra látom az álmomban feltűnő üveges szempárt, majd felerősödik a sírásom, s ezzel újra álomba ringatom magam.

Már javában benne járhatunk a délutánban, mire újra felébredek. Kicsit kótyagos vagyok még a tegnap történtek miatt, nagyon hamar és egyszerre jöttek rám.  Belül egy részem ürességet érez, míg a másik a harc után kiált és azt mondogatja, hogy nem adhatom fel. Vagyis tulajdonképpen feladhatom, de mindenki tudja, hogy nem fogom.
Kikászálódok az ágyból és átballagok a fürdőszobába, hogy előhalássza a fésűmet. Álmosan ugrok át a még mindig az útban heverő szekrényen és belököm az ajtót, majd mikor felpillantok a tükörképemre, a lábam nem visz tovább a küszöbről. Odasietek, hogy mindkét kezemmel meg tudjak kapaszkodni a szekrény peremében és közelről vizsgálgatom döbbent arcomat.
- Ezt nem hiszem el… - képedek el, s tátott szájjal suhanok végig megváltozott arcvonásaimon.
Tegnap idősebbnek éreztem magamat, mint a valódi korom, de ma idősebbnek is nézek ki, legalább kettő-három évvel. Az arcom kicsit soványabb lett, nem olyan kerek, mint pár nappal ezelőtt, a szeplőim jóval világosabbak lettek. Így a tükör előtt állva veszem csak észre, hogy a szépen kidolgozott fakeret is közelebb került a fejemhez. Az arcom a kosztól eltekintve tiszta, pattanásmentes, a szemem mintha fényesebben ragyogna. Vékonyabb is lettem és már jobban ki lehet venni az alakomat; nőiesedtem. Leszorítom a szememet, suttogva elszámolok tízig, de még mindig az idősebb, jóval sötétebb vörös hajú tükörképem bámul rám vissza. Úgy tátogok, mint egy hal, próbálom felfogni a hirtelen jött nagy változást, de csak elég nehezen tudom magamban felcserélni a magamról alkotott képet az idősebb Saiorsére.
Szó nélkül fordítok hátat a tükörnek, kocogok ki a fürdőszobából, le a földszintre, hogy azután az udvaron elkiáltsam magamat. Érzem, ahogyan a hajam a derekamat veri és csak úgy mellékesen megjegyzem gondolatban, hogy le kell vágatnom, mert ha nem, akkor a harcban a hajamnál ráncigálva fognak földre vinni. Bár tulajdonképpen ez lehetetlen, mivel nem hinném, hogy ember alakban küzdenék, ha sor kerülne erre. Csak úgy, mint az álmomban, most is mezítláb jövök ki és hunyorgok az erdő felé, hátha meglátok valamit – vagy valakit. Seth mögülem mellém lép és ő is követi a példámat. Érzem a lábam mellett teste melegét és sejtem, mekkora figyelemmel pásztázhatja ő is a vidéket.
- Ian! – üvöltöm teli torokból és meglepetten tapasztalom, hogy még a hangom is mélyebb lett.
Csend. Újból elkiáltom magamat, de mikor megint nem kapok választ, bosszúsan sprintelek be az erdőbe, a botok és levelet szúrják a talpamat, de ettől még nem tántorít el semmi, hogy a lehető leggyorsabban keressem őt meg. És megérzem…
Fékezek, s kocogva teszem meg azt a pár métert, ami még maradt a tisztásig, ahol először láttam Morsot. Most egy rövid hajú, közel tizennyolc éves lány áll magabiztosan velem szemben ott, ahol először találkoztunk, ám most jég kék szemeit villogtatja rám. Idegesen jövök rá, hogy sehol se éreztem arra utaló szagot, hogy itt lenne valaki.
- A Főfalka mondta, hogy hamarosan itt foglak találni és várjak, de nem hittem volna, hogy igazuk lehet – mosolyodik el nyájasan, mire ökölbe szorítom a kezemet.
- Hol van? – kérdezem indulatosan, meglepettségemet és ámulatomat elrejtem. – Hol van Mors?
- Ó, szívem, ne aggódj, biztonságban van – vigyorodik el Alleah. – Évekig vigyázott rám, nem hagytam Hughnak, hogy megölesse. Majd ha eljön az idő, én fogok végezni vele, de az még nem most lesz – vizsgálgatja kibuggyanó karmait, s most látom, hogy a fiúsan rövid hajú Alleah mennyire megváltozott. Sokkal nőiesebb lett, mióta utoljára találkoztunk, de nem csoda. Ragadozó folyamat lehet a kinézet öregedése. Egy meglehetősen szoros, vörös ujjatlan topot visel, hozzá a testén egy kínosan feszülő rövid farmer rövidnadrágot. Kicsit bizonytalanul, de mérgesen toporogva bámulok a lány idősebb kiadására.
- Hol van? – szajkózom kitartóan, mire felnevet; hangja mint egy csengettyűé, idegesítően tökéletes. Csokoládébarna szeme szinte szikrákat hány, olyan élénkséggel vizslat végig szemeivel.
- Biztonságban. De te nem – lép közelebb hozzám és bök a mellkasomra. Sziszegve fújom ki a levegőt, nyugtatva magamat, nehogy nekiugorjak.
- Ha bármi baja esik és ha megtudom, hogy… - csuklik el a hangom, mire Alleah magabiztosan fordít nekem hátat, mintha nem félne attól, hogy bármi kárt tudnék benne tenni.
- Akkor mit fogsz csinálni? Rohansz anyucihoz és Ian bácsihoz? Ha tudnád, hol vannak, igaz? A falkáddal se tudsz mit kezdeni, gondolom. De nyugodj meg, édes. Két kerek hónapod van a háború kezdetéig – vesz bele a fák közé, majd hallom, ahogyan farkassá alakulva elfut.
Megkövülve nézek utána.
Két hónap. Két hónapom van arra, hogy a semmiből tanuljak meg harcolni, hogy összeszedjem a falkát és kezdjek valamit ezzel az egész, teljesen irracionális helyzettel. Gyorsan hátat fordítok az ismerős helynek és rohanok vissza a házhoz. Seth valamerre eltűnt út közben; rettenetesen furán viselkedik azóta, mióta visszajöttem. Mikor már csak pár méter választ el az udvarunktól, meglátom az őszes-vöröses fejet, amit már az erdőben is kerestem.
- Ian – bukok ki a bokrok közül, vérző karokkal és lábakkal rohanok oda hozzá és ölelem őt meg.
- Saiorse – lepődik meg, majd óvatosan ő is átkarol. – Mi zaklatott fel ennyire?
- Beszélnünk kell. A falkával is, de nem tudom, hogyan hívjam őket ide… - feszengek, mikor belenézek ismerős szemeibe.
- Egyszerűen üvölts, ahogyan farkas alakban tennéd. Hidd el – enged el és hátrál egy lépést. Kételkedve nézek rá, majd hanyagul megvonom a vállamat és ösztönből cselekszek.
Végigborsózik a háta, miközben hallgatom a farkasokhoz hasonló üvöltésemet, ám ebben van valami különösen misztikus dolog, amit nem tudok hová tenni. Hamarosan – elég közelről – egy egész csapat farkas kórusa hallatszik nem messze tőlünk, s ha jobban hallgatózok, sok mancs dobogását hallani, ahogyan becsapódnak a földre. Futnak, ráadásul olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. A vonítások közül felismerem Vicky magabiztos hangját, és érzem, hogy ő vezeti a falkát hozzánk. Ian küld felém egy bíztató mosolyt, mire én is megejtek egyet hálám jeléül. Mikor visszafordulok, hét farkas bául vissza rám, az utasításaimat várva.
- Menjünk be a házba – intek kissé zavartan a fából készült épület felé. – De legyetek óvatosak, az ablakon át fogunk bemenni. Nem szeretném ezt az egészet azzal kezdeni, hogy valamelyikőtök oldalából szedegetem ki az üvegszilánkokat. Nem lenne egy jó kezdet – majd kissé magabiztosabban futok neki az ablaknak és érek földet a lakásban.
A felkészülés megkezdődik.

19. rész

A legközelebbi hely, amerre menekülhetni tudtam, az a házunk mögött lévő magas hegy, de addig is láttam a romba dőlt házak végét, a szétrepedt aszfaltok végtelenségeit és a fekete szakadékok örök mélységeit. Azt hiszem, ez a kép örökre beleégetve marad az emlékezetembe.
Fáradtan, térdemet felhúzva ülök a kellemesen magas, selymes fűben és a házakból szálldogáló port bámulom. Nem csak a falu, úgy érzem, hogy az életem is romokba dőlt és nem tudom, hogy képes leszek-e felépíteni újra az alapoktól. A szél a hegy aljáról cirógatja meg az arcomat, hideg fuvallatokat hozva maga után. Dideregve karolom át a lábaimat, az államat a térdemre helyezem és szorosan lehunyom a szemem, mire egy árva, sós könnycsepp gördül ki a szemem sarkából. Érzem, ahogyan a napokon át hordott ruháimról ráesnek a sárdarabkák a lábaimra.
A hátam mögött hallom, ahogyan a fű suhogva lapul le valaki súlyos léptei alatt, majd lassan halk lélegzete is elér a fülemhez. Kővé dermedek, próbálok hátralesni, de hiába, nem olyan nagy a látóterem, hogy azonosítani tudjam az illetőt. A szél pont szemben fúj nekem, így hallottam meg sokkal előbb, mint éreztem volna. Zavar a szag hiánya, így aztán egy hirtelen mozdulattal pattanok fel és pördülök meg a tengelyem körül, göndör hajam tincsekként ugrál a vállaimra. Mélyen, torokból morogva bámulok arra a valakire, miközben a kezemen átalakult karmaimat mutogatom és a szemeimet villogtatom.
- Hé... - tartja fel a kezét a szél borzolta hajú Daniel. Szemében gyanú és bizalmatlanság villan fel egy pillanatra undorral és félelemmel vegyülve, de olyan gyorsan el is tűnik, mint amilyen hamar megjelent. Látom, kényszeríti magát, hogy ne fusson el.
Szó nélkül húzom vissza karmaimat és változtatom vissza zöldre a szememet. Egy pillanatig mozdulatlanul állok, bizonytalanul nézek végig Danielen, tekintetem megáll ökölbe szorított kezein, majd meg se szólalva fordulok vissza és telepedek le a földre újra. Sóhajtva bámulok el a hegyek felett a madarakat figyelve. Nekik egyszerű; könnyen tovaszállnak, ha akarnak, nem úgy, mint én, aki nem tud elfutni a gondjai elől. Ha meg is tenném, Daniel akkor is utolérne, a gondolatomban és valószínűleg gyakorlatilag is. Alig láthatóan felfelé görbítem a szám egyik sarkát.
Daniel végül elindul és elhelyezkedik kicsit messzebb tőlem törökülésben. Csak homályosan látom mozdulatait, képtelen vagyok megint a szemeibe nézni, nehogy ugyanazt lássam meg, mint az előbb. Hallom, ahogyan kicsit akadozik a lélegzete, hogy rávegye magát arra, hogy megszólaljon, de sehol se találja az elejét mondanivalójának.
- Saiorse, én... – kezdené el végre, de én kinyújtom felé a tenyeremet, hogy belé fojtsam a szót.
- Ne. Kérlek. Nem tudod elrejteni előlem, érzem rajtad és nincs szükségem a magyarázatodra. Ha csak így tudsz a közelemben lenni, hiába erőltetjük ezt az egészet, Daniel. Menj el, ha szeretnél, hidd el, nem foglak visszatartani - meredten bámulok a romos falumra, nehogy elbőgjem magamat előtte, azzal jócskán rontanék a helyzetemen és befolyásolnám a döntését. Kezemet lassan leengedem és a lábamat kezdem el dörzsölgetni, hogy a lehető legtöbb koszt le tudjam róla szedni.
- Dér... Ragadozó vagy - javítja ki magát, mire halványan, de láthatóan elmosolyodok. - Nem tudhattuk. Semelyikünk.
- Semelyikünk... - ismétlem utána még mindig egy gyenge mosollyal, majd tartva magamat ránézek. Bár könnybe lábadt a szemem, de nem hagyom kicsordulni őket, amik a lelkem patakjaként csordogálnának lefelé az arcomon, ha nem fognám őket vissza. Mindkét szemébe alaposan belenézek, hogy valahogyan ki tudjam következtetni, mi lesz a következő cselekedete. - Tudom, hogy nem bírod a... fajtámat - nyögöm ki nagy nehezen -, de imponáló, hogy legalább a nevünket már kimondod. Ezt értékelem - ő is elmosolyodik és végtelen békével, de egy kis távolságtartással is a szemembe néz. A mogyoróbarna szemek olyan ismerősek már a számomra... Mintha a sötétbarna talajon friss moha éledezne. Még egyszer, valószínűleg utoljára nézem meg ennyire alaposan.
- Szeretlek Saiorse, ezt te is jól tudod...
- Viszont most jön az a bizonyos „de”, igazam van? - vágok közbe gyorsan, mielőtt még tényleg eltörne a mécses. – Ha vége van, akkor vége van, nincs mit tenni - nem látom az arcát, mivel a szél belefújja kócos, gesztenyebarna haját. Emlékszem az első napra, amikor olyan mogorván meredt rám azon az ócska buszon és a táborba tartottunk. Nem hittem volna, hogy az a Daniel, akit ott abban a pillanatban megismertem egyszer itt fog ülni mellettem azt bizonygatva, hogy szeret engem.
- Nos, ha te így gondolod... - köszörüli meg a torkát, miközben kissé felvette a hivatalos stílust. Hogy én mennyire utálom ezt az egész hercehurcát! Hirtelen újra meglátom benne azt a fiút, aki a Macsfőnökkel beszélgetett egy-két hete. Mintha évtizedek teltek volna el az óta a nap óta.
- Nem én gondolom így, hanem látom rajtad, hogy így érzed és elfogadom. Ennyi - felfelé nézve a felhőkkel elkeveredő port vizsgálgatom, mivel tudom, ha felfelé nézünk, a könnyek nem tudnak utat törni az arcomhoz. Másrészt pedig fáj, ha Danielre nézek, hisz annyi minden eszembe jut róla... Az ég színe viszont arra a patakra emlékeztet, ahol néhány napja fordultunk meg. Akkor hallottam először az érzelmeit úgy, hogy egyenesen a szemembe mondta őket.
- Időre van szükségem - tápászkodik fel, majd fentről néz le rám. - Sajnálom.
- Én is - bólintok, mire követem a példáját és elindulok lefelé, hogy belevessem magam a tűlevelek sokaságába. Még utoljára nézek hátra, minden porcikáját alaposan belevésve az emlékezetembe és szinte látom magam előtt, ahogyan jellegzetesen hátratúrja az előre rakoncátlankodó haját. Hallom a hangját, ahogyan azt abban a lepukkant viskóban hallottam, amikor megbizonyosodtam a felől, hogy talán lehet köztünk valami. Lett is és most úgy látszik, hogy ez is úgy omlik össze, mint a faluban található legtöbb ház.
- Szólj, ha döntöttél. Megtalálsz - majd hátat fordítva neki begyalogolok a sötét erdőbe.
Hirtelen évekkel idősebbnek érzem magamat és mintha eltiport volna egy úthenger. Eddig se tartottam magamat gyerekesnek, de azok az idők végleg eltűntek, csak úgy, mint az anyukám, aki valószínűleg tényleg Mary Sue. Egy kis faházban élek a mit tudom én hány éves rokonommal az erdő közepén, a legtöbb ember, aki valaha közel volt hozzám, meghalt egy természeti katasztrófában, az otthonom valószínűleg ugyanúgy szét van rombolva, mint a többi ismerős épület és a falkámmal se tudok mit kezdeni. Seth valószínűleg elmenekült a nagy csetepatétól, amit a falu romba dőlése okozott. Anyu valószínűleg át akarja majd venni a falka vezetését, amit én viszont nem fogok engedi; Nicole emlékéért és magamért, hogy továbbra is elhiggyem magamról, erős vagyok. Súlyos léptekkel trappolok le a hegyről megcélozva a házunkat, hogy átvehessem a több napi izzadtságtól bűzlő ruháimat és kitisztítsam a fejemet. Jelenleg elég gondom van és az apukám óta megfogadtam, hogy fiú után nem fogok több mint három napot keseregni. Dave-nél megszegtem ezt a magamnak állított szabályt, de most nem lesz könyörület. Sose lesz már minden olyan, mint régen, ez világos számomra. Nincsen több Sai Doeward, az a kislány, aki eleve nem volt hasonló a többi korabeli gyerekhez, most már csak Saiorse Doeward van, a harcoló alfanőstény – mivelhogy a Főfalkával is harcban állunk most már. Nincsenek jó kilátásaink, csak reménykedhetünk abban, hogy életben maradunk és tudunk valahogyan élni. Bár a falkám tud harcolni, én egyáltalán nem, márpedig az ellenség első célpontja én leszek. A halálom után is küzdeni fognak a farkasaim, de akkor már hiába, nem én leszek az alfa, hanem az, aki megölt engem. Igen, tényleg csekély esélyünk van, de az is valami, nemde?
A gondolataimba merülve, szinte üresen érek ki az erdő szélére és meglepetten tapasztalom, hogy a házunk teljes pompájában áll és virul. Ez egy kis bizalommal tölti fel elkeseredett szívemet és futva indulok a bejárat felé.
- Seth! – ordítom el magamat, mire a ház mögül az egész testében reszkető kutyusom rohan ki lélekszakadva, hogy végre üdvözölhessen. Nevetve guggolok le és engedem neki, hogy a hátamra döntsön és végignyalja az arcomat. – Jól van, jól van, elég – törlöm le kacagva az arcomról a kutyanyálat és Sethet ellökve feltápászkodok. Úgy csóválja a farkát, hogy hamarosan az egész kutya fel fog szállni a nagy örömtől. – Rendben – vakarom meg az álla alatt és elindulok az ajtóhoz. Seth közben ide-oda ugrabugrál körülöttem, nem egyszer kerülöm ki, nehogy rálépjek a mancsára. – Nyughass! – szólok rá kicsit erősebben, majd megpróbálom kinyitni az ajtót. Mikor nem sikerül, felemelem a lábtörlőt a kulcsot keresve. Nem találom, így hát egy vállrándítással felkapok egy fát a nagy farakásból és betöröm vele az ablakot. Nem hinném, hogy vissza fogunk ide költözni, szóval nem kapok érte semmit és őszintén szólva meg kell mondjam, hogy élveztem a betörését. Kitisztítom az ablakkeretet az üvegszilánkoktól, majd visszahajítom a rönköt a helyére. Felmászok az ablakpárkányra, bemászok a házba és egy kecses ugrással leérkezek a földre. A szekrények fel vannak dőlve, a konyhában minden tányér törötten hever a földön, a sötét falépcsőből is hiányoznak fokok. Látszik, hogy mekkora erejű földrengés lehetett itt. Megállíthatatlanul kerülöm ki a szekrényeket, ugrok át rajtuk és futok fel az emeletre. Ahogy felérek a folyosóra, egyből át kell ugranom a cipős szekrényt.
A szobámba is elért a pusztítás, bár nem volt olyan vészes. A ruhásszekrény szintén a földön van – és persze, hogy ajtókkal lefelé -, de ezen kívül szinte minden sértetlennek tűnik. Összes erőmet beleadom, hogy átfordítsam a bútort, s végül nagy nyögésekkel és pár horzsolással sikerül is. Nevetek egyet dicséretül és jóleső mosollyal veszem végre le tiszta kosz és bűz felsőmet és kikaparok egy másik fekete rövidujjast a szekrényből. Hamar magamra kapom és keresek egy másik fekete rövidgatyát is, majd mikor már átvedlettem a ruháimat, egy hirtelen ötlettől felkapom a sarokba hajított sötétbarna bőr hátizsákomat és belehelyezem Bree DeSpain regényét, ami a mai napig az ablakpárkányomon figyel, a keretet, amiben megboldogult kutyusom van, összetöröm, majd a képet belehajtogatom a zsebembe. Bólintok egyet és újra végignézek a szobámon. Ideje, hogy a falka tudjon lakni is valahol, s mivel ez a ház már úgy látszik elvesztette a tulaját, ideje nekem átvennem. Családi vállalkozás, vetődik fel bennem a gondolat és felhorkantok. „Két alfanőstény egy házban”, jut eszembe, amit Ian mondott. Hát, most már csak egy alfanőstényé; az enyém.

18. rész

- Összetéveszted őt valakivel – olyan magabiztosan mondom, hogy még én is könnyedén elhiszem és bámulok rá, miközben el próbálom képzelni az én anyukámat Mary Sue helyében; lehetetlen dolognak tűnik éppen az én törékeny anyukámat hinni a legendás ragadozó-alfanősténynek, s mégis, úgy látszik, Ian tud valamit. Vagy éppen nincs tisztában a dolgokkal... Nos, én inkább a második verzióra fogadok. - Anyu nem lehet ő, egyetlenegyszer se láttam semmi különlegesek körülötte; Ian, hiszen az én anyukám egy egyszerű ember! – Ian felsóhajt, mint aki egy négy évesnek akarná elmagyarázni, miért nem ehet több csokit, majd megragadja mindkét vállamat és szembefordít magával. Kelletlenül nézek ugyanolyan zöld színű szemekbe; ha az ember csak a színét látná, azt hinné, hogy a saját szemembe nézek.
- Mary idősebb, mint valamennyien összesen - csóválja a fejét, mire az egyik vöröses-őszes tincs menekülőre fogja és lekonyul a másik irányba. - Nem lehet leleplezni őt, vagy csak nagyon nehezen, és még hogy egy ilyenfajta kis kezdő, mint te, sikerülne-e? Még ha az orrod előtt változna is át, akkor se tudnád, hogy mi is folyik éppen! Még én is nehezen találom meg - hitetlenkedik. - Csak te vagy rá képes, mert téged enged a közelébe. Viszont most miattad bárki megtalálhatja. - világosít fel. - Valószínűleg már a házat is elhagyta – volt valami érdekes hangzás a hangjában, mintha nem akarná, hogy megtudjak valami igazán fontosat. Azt hiszem, már képzelődök.
Kételkedve nézek Ianre, pedig nemcsak benne, hanem magamban is kételkedek, s mindabban, amit anyu egykor csinált és mondott; semmi természetfelettinek ható dologra nem emlékszem, ami alátámaszthatná azt a tényt, hogy valóban ő lenne... Ian látja rajtam a nagy tépelődést és egy újabb nagy sóhajjal elindul abba az irányba, amerre az előbb elindultam
- Gyere, megmutatom. A drága Marynknek a hűlt helyét fogjuk találni, talán annyira, hogy még a szagát se fogjuk érezni, főleg úgy, hogy ez egy régi Ragadozó trükk. Teljesen feleslegesen állítunk be egy üres házba, csakis miattad, kisasszony.
- De ha még ott lesz és pont a te szagod fogja elriasztani, akkor vörös színt fogok az életedbe vinni – indulatosan morogva célzok a találkozásunkkor mondott szavakra, mire mellészegeződök.
- Drága ük-ükunokám rendesen elvégezte a dolgát. Szegény Mary - kuncog, majd lendületes léptekkel indul útra az erdőbe. - Két alfanőstény egy fedél alatt...! Kíváncsi lennék, milyen egy nap abban a házban. Rettenetes lehet minden nap attól rettegnie szegény nevelőapukádnak, hogy mikor léptek rá egymás taposóaknáira.
Erre kicsit megenyhülök és én is elmosolyodok.
- És arra úgy látszik nem is gondoltál, hogy engem sajnálj? Nagy hiba - bököm oldalba.
- Ó, dehogynem! Csak még nem mondtam ki - vigyorodik el, halvány ráncai szétfutnak a szája két szélétől, majd behunyt szemmel beleszagol a levegőbe.
- Én is érzem... – fintorogva csóválom a fejemet, majd egy hangos kilélegzéssel fejezem be reakciómat. A rendkívül összezavart és dühös Daniel járt erre nemrégiben. – Kicsit zabos, de meg fog nyugodni. Vagyis… Hát, reménykedek benne – javítom ki magamat, mire Ian lendületesen átugrik egy kidőlt fenyőn, majd újra visszalép annak keskeny, mohával borított törzsére és végigegyensúlyozik a halott fán. A végén kecsesen ugrik le a barna tűlevelekkel borított talajra és úgy folytatja az útját, mintha a világ legtermészetesebb dolgát csinálta volna most az előbb.
- Hány éves is vagy voltaképpen? – ejtek el csukott szájjal egy kis nevetésfoszlányt.
- Örökké élni nem nagy biznisz – gyorsítja fel a lépteit a lejtőn, úgyhogy nekem még gyorsabban kellett haladnom, nehogy lehagyjon. – Egyik háború a másik után nem igazán kellemes, mit ne mondjak.
- Elhiszem – téved tekintetem vissza a kósza hajtincsre. – Nem lenne könnyebb, ha farkasként mennénk tovább? Egy csomó időt megspórolnánk – javasolom, mire Ian elvigyorodik.
- Ha mindenképpen vérfürdőt szeretnél a drága kis falucskádban, nem ajánlom. Változásban lévő Ragadozó vagy, ráadásul errefelé nem is egy él még! Drága Morganünk gondoskodott erről, ne félj… - elharapta a mondatot, de én egy-két lépéssel elé kerültem és megállásra kényszerítettem.
- Tessék? – kerekedik el a szemem. – Mi az, hogy… Többen vagytok? Nem csak anyu, te és én?
- Nem éppen „vagyunk”. Nincs közünk egymáshoz, bár te eléggé az összeköttető szerepben vagy. Sajnálom, édesem, de bizony nem te vagy itt az egyetlen átalakulóban lévő Ragadozó és gondolom, vajmi keveset tudsz rólunk – magyarázza türelmesen, ami miatt teljesen úgy érzem magamat, mintha újra a panelházban lennék a nagyszüleimmel és éppen a papa tanítana a sakk felejthetetlen tudására, amit mára úgy elfelejtettem, mint a huzat.
- Akkor taníts mester - tartok egy kis szünetet és megköszörülöm a torkomat. – Nos, igen… A humoromat valahol útközben elvesztettem a nagy forgatagban.
- Ne aggódj, kedves. Van már a Doeward családban elég belőle, majd feltöltődsz – reccsen meg a lába alatt egy bot.
- Ne is mondd. Na de mire is gondoltál pontosan? – kerülök ki egy kőhalmot, majd nekitámaszkodok az egyik fenyőnek, aminek hála tiszta gyanta lettem. Izzadt tenyeremben kellemetlen érzést kelt, bár az illata egészen elragadó. Beletörlöm a nadrágomba, amit immár napok óta nem cseréltem le és már nem bézs színű, hanem inkább barna.
- Nem tudod, hogy mivel jár a Folyamat. A Ragadozóvá válás. Minél hamarabb el kell sajátítanod, vagy úgy jársz, mint az a barna hajú kislány Morgan barátunkkal.
- Alleah… - először fel sem fogom, hogy Ian mit mond. Megrökönyödöttségemben megállok, mintha gyökeret eresztett volna a lábam.  – Ian… Miről maradtam még le?
- Az iskola bezárt – fordul velem szembe és feszengve rágcsálja belülről az alsó ajkát, lassan mondja, érthetően, hogy minden szavát hallhassam. – A falu legtöbb lakóját kiköltöztették. Castlestephenford megsemmisülni látszik. Csak a makacs idősek maradtak itt, akik itt szeretnének pusztulni. Mindenki más elment, Saiorse.
- De hát miért…? – legszívesebben itt helyben lekuporodtam volna és ordítottam volna. Mi történhetett, ami miatt Castlestephenford letörlődni látszik a térképekről?
- Egy óriási szakadék nyílt meg a ti házatok és a többi ház között. Repedések futnak végig az összes leaszfaltozott úton, csak a városközpontban lévő tér úszta meg a természeti katasztrófát. A házatok elszigetelődött a többi épülettől és különálló épületként áll a mély szakadék túlsó oldalán. Rengetegen meghaltak. Saiorse, én…
Szorosan zárom be a szememet, hogy egy cseppnyi fény se tudjon behatolni a szemhéjam mögé és a tenyerembe temetem az arcomat. Azért láttam az érkezésünk napján olyan sok embert a központban, bár akkor még nem hittem, hogy valami ilyesmi dolog áll a háttérben és semmi furcsát nem találtam benne. Nem. Lehetetlen. Egy hirtelen mozdulattal térdre esek, a tűlevelek kis tűkként fúródnak bele a lábamba. Reszkető kezeimet nekitámasztom a talajnak és hamarosan négykézláb vagyok, hogy megkezdjem az átváltozást.
Rettenetesen gyorsan zajlott le minden, egy szempillantás alatt. Ian meg se tudta volna akadályozni, s most tátott szájjal és kidülledő szemmel mered rám. A szomorúság új löketet ad, nagy hévvel csörtetek le a hegyoldalról, olyan gyorsan futok, hogy úgy érzem, lehetetlen utolérni engem. A falu szélén viszont a fenekemre huppanok. A folyó túloldalán található Castlestephenford romokban áll. Hátravetem a fejemet és hagyom, hogy a fájdalom hatására keserves vonítás törjön ki a torkomon. Az ismerős utcák… Mind odavesztek. Nicole képe ugrik be lehunyt szemem elé, olyan élesen, mintha csak előttem állna. Egy óriási levegővel, kis nekifutással is át bírom ugrani a széles patakot; gyakorlottan érek földet és kezdek el rohanni legjobb barátnőmék háza felé. Az utcákat természetfeletti gyorsasággal szelem végig. Nem érdekel, hogy esetleg megláthatnak, majd leesik a tantusz: senki se láthat meg. Ha még lenne itt valaki, azt már megéreztem volna. Az egész falu üres, elhagyatott. Kettérepedt házakat látok végig, romos kerteket, óriás sziklákat és összetört autókat. Mikor megérkezek a Sunflower Streetre még a lélegzetem is elakad. Nicole-ék háza törmelékekre esve düledezik a kis, poros kertben. Az egykor takaros ház és a lakói is megszűntek létezni. Érzem még vérük illatát, s száz közül is felismerném Nicole-ét, de még nem akarom elhinni. Nicole nem lehet halott, az nem történhet meg, hogy az az életvidám, barna copfos lány ne létezzen és ne legyen mellettem. Óvatosan manőverezve kerülöm ki az egykori ház maradványait, hogy körbejárhassak a romok körül és hogy valami életjelet kapjak… De nem kapok.
A szívem valószínűleg most esik darabokra… Hallom, ahogyan csörömpölve érnek földet a porban, majd törnek atomjaira. A felismerés lassan szivárog be az agyamba. Nicole nincs többé. Se a fekete hajú, mosolygós gesztenyebarna szemű anyukája, se a mohazöld szemű, kissé más világon járó apukája… Eltűntek a föld színéről, többé nem lehet visszahozni őket.
Az előző vonításomra rengeteg válaszol most egyszerre; felismerem köztük Danielét, aki tökéletesen tudja, hogy mi történt, s ezzel megértetve velem, hogy mindjárt itt lesz és próbál majd megvigasztalni; Ianét, aki aggódva követ engem, s még a hegyoldal felénél se tart; Victoriáét és a falkám többi tagjáét, akik ezzel fejezik ki gyászukat. És volt kettő halálosan ismerős, ami olyan mértékben felmelegített, hogy várnom kellett arra, hogy kitisztuljon a fejemben: Mors és anyu hangját hallom. Anyu másvilági vonítását, ami visszhangzik az egész völgyben, a hegyek közt és meghunyászkodtat minden farkast, akármilyen fajtából is való.
Mary Sue ezzel hivatalosan is visszatért; vonításából erő sugárzik, valami olyan dolog, ami arra késztet mindenkit, hogy tisztelje a hang forrását. Mindenkit, kivéve engem.
Én harcolni fogok az alfanőstény helyért. Nicole emléke miatt, amiatt a vezéregyéniségű lány miatt, akivel elvesztegettem az utoljára együtt tölthetett időt is.
Sose fogom megbocsátani magamnak ezt az irdatlan nagy hibát, ami végig fog kísérni életem végéig.
Örökké…

Helyzetjelentés

Na sziasztok, újra hallani felőlem :) Most biztosan "gonosz hazudozónak" tartotok, amiért azt mondtam, hogy sulikezdéskor fogok újra részt közzétenni. Hát ez a dátum - mint látjátok -, eltolódott a következő hétfőre, de most már tényleg halál komolyan megígérem, hogy kiposztolom.
Annyit elárulok, hogy összesen 35 részt szeretnék majd és májusban szeretném befejezni az 1. évadot. A következő évadnak Egyes-egyedül lesz a címe és óriási fordulatokat fog tartogatni - csak úgy, mint az Örökkön-örökké.
Addig is szurkoljatok a matek felvételim miatt!

Puszi,

Rosie

Locsi-fecsi - Helyzetjelentés

Sziasztok! Igen, tudom, most azt gondoljátok, hogy csak ígérgetni tudok, mert már szerda, és még mindig nincs kint az új rész. Nagyon sajnálom, de a matek felvételimre nagyon kell gyúrni, mert eddig a katasztrófa a legjobb jelző rá, amit találni tudtam. Most írom a 20. részt, és úgy kb ha a 25. részt már megírtam, akkor fogom elkezdeni újra kirakosgatni. Nagyon sajnálom, addig is kitartás!!

Puszi,
Rosie

Locsi-fecsi

Sziasztok! Gondoltam, hogy a szünetben is hallatok magamról.
Megszületett a történet dala (tudjátok, mint pl. a Csontvárosnak Beth Crowleytől a Warrior), már csak dallam és alap kéne hozzá. Yey (y) Lehet, hogy majd összehozom magamtól.
Kicsit - nagyon - késve, de remélem, hogy mindenkinek jól telt a karácsonya és most nagyon várja az új évet! Abban az évben fog befejeződni az Örökkön-örökké, mégpedig májusban, és a következő hónapban már jön is majd a következő évad! Kit érdekel? Praclikat fel! Annyit elárulok, hogy hasonló formájú címe lesz, mint ennek az 1. évadnak.
Megtáltosodtam és most írom a 19. részt, ami miatt szerintem a legtöbb Saiorsiel rajongó meg fog engem nyúzni. Bocsi, gyerekek, de majd rájöttök a következő évadban, hogy mit szeretnék ezzel az egésszel kezdeni, mármint ezzel a szállal.

Addig is puszilok mindenkit,
Rosewolf

Szünet

Sziasztok! Annyira sajnálom, hogy ezt kell tennem, de szükségem van egy kis szünetre, hogy túléljem a felvételivel kapcsolatos iskolai dolgokat. Nagyon le is vagyok maradva, már ki kéne raknom a következő részt, de csak pár mondat van meg belőle. Látszik, hogy túlvállaltam magamat... Megígérem, hogy olyan gyors leszek, amennyire csak tudok! Addig is előre kívánok boldog karácsonyt és újévet minden kedven olvasómnak!

Puszi,

Rosewolf

17. rész

- Nagyon hálásak vagyunk – fordulok hátra és látom Danielt guggolni az anagóra mellett, de én már egy kicsivel távolabb vagyok és kíváncsian szaglászom a levegőt; valami rettentően ismerős szagot érzek, de nem tudom biztosra megmondani, hogy mi lehet, kivéve Castlestephenford jellegzetes ködös-füstös illatát. Hirtelen erősebben vegyül bele ez a szag a levegőbe, amit még mindig nem tudok hová tenni; erős késztetést érzek arra, hogy kövessem, így el is indulok, mire meghallom mögöttem:
- Eddig udvariasan viselkedett, de úgy látszik, hogy fejébe szállt a castlestephenfordi levegő - duzzog a hang, amit az anagórához kapcsolok.
- Ne haragudj rá, Saiorse... egy kicsit össze van zavarodva az utóbbi időben.
Halkan morogva kezdek el kocogni az ismerős szag felé. Még hogy össze vagyok zavarodva! Hallom, ahogyan Daniel elköszön a lénytől és a sarkamba szegeződik.
- Mit érzel? - kíváncsiskodik hátulról.
- A bunkó barátom szagát - morgok rá hangosabban, miközben hátralesek. - Menj már kicsit hátrébb, így nem fog menni.
- Bocs - védekezésként emeli fel a kezét és áll meg, majd mikor néhány lépéssel eltávolodok, újra megindul. Kissé bűntudatom van amiatt, ahogyan viselkedtem vele, így megpördülök és várom, hogy beérjen.
- Így nem tudod megtalálni a szag forrását - menne el mellettem, de én a keze után kapok. Megenyhülten mosolyogva fordul felém.
- Sajnálom, csak valami olyan érzésem van, hogy most megtalálhatjuk Iant, taníthat engem és megválaszolhatja a kérdéseimet. Minden vágyam hazamenni és végre úgy élni, mint régen, csak egy kis extrával - teszem hozzá és végigsimítom Daniel arcát. - Hiányzik anyu és félek, hogy Morsnak baja esett. És ha a Főfalka volt az, aki miatt a sóbányában ragadtunk, akkor megvan rá az esély, hogy anyunak is baja esett - nagyon sóhajtok, hogy leküzdjem a könnyeimet, s a könnypatak megelőzése érdekében fellesek az égre és belebámulok a napba.
- Nem lesz semmi baj. A Főfalkával is el bírunk bánni, hiszen ismerem a taktikájukat. Mors tud vigyázni magára és úgy hiszem, hogy az anyukádra is vigyáz. Nem hagyná magára, ahogyan téged se, nagyon jól tudod – kicsit megvakultan nézek bele Daniel mogyoróbarna szemeibe, hogy megnyugodjak és ott keressem meg a választ, amit valószínűleg nem ott fogok megtalálni.
- Mostanában arról álmodozok, hogy a suliból kilépve egyből az erdő felé veszem az irányt, ahogyan kedvem támad rá. Órákat szórakozok kint, sőt, bemerészkedek a falu szélére is. És mindenki egy nagy kutyának fog hinni - vigyorodok el könnyes szemmel kisded képzelgéseimen.
- Azért csak óvatosan - távolodik el egy nagyon kicsit Daniel, majd mosolyogva csókol meg. - Nem olyan hülyék az emberek, mint te azt hiszed - böki meg a vállamat, mire megforgatom a szememet.
- Casttlestephenfordban? Ugyan már! - nevetek fel.
- A lánykának igaza van - látok mozgást a szemem sarkából, mire a látóteremben megjelenik egy magas, kissé őszes-vöröses hajú férfi. - A Dowardok mind megtalálják egymást, nem igaz? Főleg a különlegesek - vigyorog rám, mire mohazöld szemétől kis nevetőráncok futnak össze.
- Ian? - csodálkozva meresztem rá a szememet.
- Személyesen - nevet fel és elindul felénk. - Nagyon régóta egy rokonnal se találkoztam, mondjuk hiábavaló a meglepettségem ez iránt; nem igazán kedvel a família, nem igaz?
Daniel morogva hátrál egy lépést, emiatt Ian megáll és reflexből ő is védekező állásba merevedik.
- Daniel! - méltatlankodva szólok rá. - Elég legyen! Mi bajod van?! Ne legyél ennyire udvariatlan!
- Ő egy dérfarkas - köpi a szót a fogai között, majd morogva néz rám. - Sajnálom, Saiorse. Szólj, ha baj van, meg fogom hallani - majd beleveti magát az erdőbe, időt se adva nekem, hogy győzködjem a maradásáról. Halként tátogva bámulok utána, hirtelen egy szó se jön ki a torkomon. Éppen akkor nézek vissza, amikor Ian szeme a jégkékről visszaváltozik az eredeti színére.
- Daniel! – kiáltok utána hitetlenkedve, majd beletúrok a hajamba. – Gyerekes vagy! – ordibálok utána, majd bosszúsan fordulok Ian felé és az egyik legcsúnyább nézésemmel, csípőre tett kézzel állok előtte.
- Úgy érzem, ezt szépen elintéztem - nyugtázza olyan nyugodtan, mintha semmi se történt volna. - De ne csak álldogáljunk itt, hanem menjünk be a házba; nincs már messze. Addig is mesélhetnél magadról - ajánlja fel. - Egyáltalán nem ismerlek még, pedig rokonok vagyunk.
- Könnyű csevegés egy másik Doewarddal. Ritkán esik ez meg velem – vonom fel a szemöldökömet, majd megcsóválom a fejemet és mellészegeződök.
- Csak hogy tisztázzuk, viselkedj velem úgy, mintha a nagybátyád lennék vagy valami közelebbi rokon. Piszkálj, viccelődj és feleselj csak, a véredben van – bólogat és elindul a várostól északra.
- Van benne valami. Jól eltaláltad - vigyorgok rá, miközben próbálok feloldódni. – Saiorse. Kicsit furcsa érzés újra itt lenni, főleg úgy, hogy mindent más színben látok.
- Gondolom engem nem kell bemutatni - viszonozza a vigyort, ezzel bátorítva engem, hogy tényleg egy tipikus Doewad, aki viccelődve és piszkálódva fogadja a többi rokont. – Mesélj a fiúdról. Mióta is vagytok együtt?
Erre elpirulok és lesütöm a szememet.
- Tényleg Danielről akarsz velem beszélni? Most találkoztunk, nem kell eljátszanod az aggódó nagybácsit.
- Csak azért, hogy emlékeztesselek rá, milyen fajtából van. Saiorse, a Bredford fiúk évek óta nem a legjobb választások - mintha figyelmeztetni próbálna, óvni, de hogy mitől...?
- Honnan tudod, hogy Bredford? - nézek egy nagyot, mire megvonja a vállát.
- Ha elég idős leszel, például olyan kétszáz éves, már meg fogod ismerni a családok jellegzetes vonásait, főleg akkor, ha fajtatiszták.
Szomorúan bámulok a fenyőkre, majd megfogalmazódik bennem a kérdés.
- Milyen örökké élni?
Ian próbál mosolyogni, de végül feladja és egy nagyot sóhajtva válaszol.
- Végtelenül unalmas egyedül. Semelyik rokonom se képes rá, hogy meglátogasson, s egy Ragadozókkal teli falka meg végképp nem. Örülök, hogy itt vagy - néz rám őszintén. - és hogy belecsempészel egy kis színt ebbe a fekete-fehér életembe.
- Hát... Azt hiszem, hogy örökké itt leszek, szóval mellettem nem lesz okod az unatkozásra.
- Remek! - csapkodja meg a vállamat. - Azt hiszem lesz elég időnk a bemutatkozásra.
- Nos, igen... - elszontyolodva bámulok a kilátásra, ahonnét be lehet nézni a falu központjába. Átlagos emberként nem látnám az ott mászkáló embereket, de most ki tudom venni az alakjukat. Halványan elmosolyodok és arra gondolok, hogy anyu is ott lehet valahol.
- Sürgősen meg kell találnom Morsot – vágok bele a témába. – Valószínűleg a Főfalka a nyomában van. Anyám majdnem teljesen védtelenül van otthon… Mi van, hogy ha Mors esetleg odament figyelmeztetni őt, és út közben kapták el? Lehet, hogy az anyámat is elkapták, Ian, muszáj odamennem és megnéznem, hogy… - esek kétségbe, s hadarva indulok el a város felé, de Ian megállít.
- Hohohó, ácsi, ácsi… Mary tud vigyázni magára, nem is tudom, hogy miért hiszed azt, hogy képtelen rá. Idősebb, megvan minden tapasztalata. Így is roppant nehéz volt őt megtalálni, követni a szagát, mert az a tehetség, ami neki van…
- Ian… Miről beszélsz? – horkanok fel és kitépem magamat a kezei közül, ám nem megyek el. – Anyu ember. Nincsenek szuper karmai, tök jó hallása és fantasztikus szaglása. Még éles fogai sincsenek, az Isten áldjon meg! Hogy lenne ő képes arra, hogy elintézzen tíz-húsz farkast egyes egyedül, Joshsal a nyakában…? Te meghibbantál – indulnék el újra, de Ian nem enged. – Meg vagy húzatva?
- Látom semmit se tudsz. Mary ügyesebb, mint hittem volna… - mosolyodik el keserűen. – Egy pár év híján ezer éves vagyok, de attól még mindig ő marad a tapasztaltabb. Mindig emlékeztetnem kell arra magamat, hogy vigyázzak vele, mert ha nem tenném, könnyen végezhetném egyes-egyedül, a Főfalkával szemben. Nem lenne kellemes találkozás.
- Te miről beszélsz? – húzom össze a szemöldökömet és nagyokat gesztikulálok a kezeimmel.
- Sajnálom, lányom, hogy tőlem kell megtudnod, de anyád nem ember. Ő Mary Sue. A legendás dérfarkas alfanőstény.
- Hogy mi? – döbbenek le.